Amikor a Bakonyérből atyai segédlettel kiemeli az első kövi csíkot, Ottó bácsi még korántsem bácsi. Évekkel később, még mindig kölyökként, egy áprilisi hajnalon egy nevesincs kanálra jön az első csukája, ami alig haladja meg a kilót, de a kedvenc csalija innentől menthetetlenül a támolygó villantó.

Az évek telnek, és Ottó – a haverjainak már bácsi – azt veszi észre, hogy minden kezébe akadó papírfecnire, újságra, poháralátétre villantóformákat rajzolgat. Firkál, radíroz, tervez. És megvalósít – darabokra hullanak a küszöbsínek, a villantókalapálás korszaka során pedig készülnek jobb és rosszabb kanalak, fognak több és kevesebb csukát, balint, harcsát sőt, még kősüllőt is. Az elajándékozott támolygókat megbecsülik, ha úgy adódik, meg is siratják, vagy annyira féltik, hogy nem is mernek velük horgászni. Ezért dönt úgy Ottó bácsi, hogy készít saját villantót. Nemcsak magának, másoknak is.